Maga a fej nem nyílik felálló állapotban, Lábfej fájdalom 23 oka, 11 tünete és 12 kezelési módja [teljes leírás]

Zászlótartó voltam Hatzfeld Menyhért tábornok ezredében a császári seregnél. Ezen kezdé vallomását Hugó, midőn első nap a siralomházból felhozatott. Ott igen jól viseltem magamat, s különös ügyességet tanúsítottam az ostromágyúk kezelésénél, úgy, hogy a tábornokom constablerré léptetett elő, mikor Krakkót ostromoltuk. Ezt a várost akkor Rákóczy György, erdélyi fejedelem tartá megszállva, a ki a svédekkel szövetkezett Lengyelország meghódítására s azokkal együtt már el is bánt a lengyelekkel, mikor a császári seregek ezeknek a segítségére bevonultak.

Nem akarok Krakkó ostrománál hosszasan séramórálni, nehogy a birák urak előtt úgy tünjék fel a vallomásom, mintha szántszándékosan nyújtanám mellékes körülmények előadásával a történetemet. Csupán azt fogom elbeszélni, a mi elkövetett bűneimmel a legszorosabban összefügg.

Az ostrom ideje alatt megismerkedtem egy lengyel nemes úrnak a kisasszonyával, a ki belém szeretett. Még akkor csinos fiatal legény voltam.

Állattan | Digitális Tankönyvtár

Gyönyörű szép fekete szemű leány volt, alig tizenhat éves. Ha jól emlékezem még rá, Marinkának hítták. Tőle tanultam meg lengyelül és még valami mást is, a mi teljes életemnek veszedelme maradt: asszonyt szeretni. Az erekciós kukorica alatt tábornokom engem küldött ki kémlelődésre a magyaroktól megszállt helyekre.

Én voltam a legvakmerőbb, a ki éjszaka egész a Krakkót körülvevő nemesi tanyákig el mertem hatolni. Igen, mert ott találtam a szeretőmet. Bizony nem a tábornok aranyaiért koczkáztattam a fejemet minden éjjel, hanem a szép Marinka tűzszemeiért, a ki elém jött a kastély kapujáig, mezitláb, hogy az alvókat fel ne költse. Volt azonban egy vén boszorkány gazdasszony a kastélyban, a ki megsejtette titkos találkozásainkat s elárulta a nemes úrnak.

Egy éjjel, a mint a szép Marinka a legédesebben tanítgatott rá a holdvilágtól derengő szobában, hogyan kell kimondani azt, hogy «Kocham Pana. Most végem van. Lépj ki az ajtón a folyosóra s eredj bátran az öreggel szemközt s akármit mond, feleld rá azt, hogy «egy az Isten! Az öreg nemes fölczammogott a lépcsőn, szerencsémre egyszerre csak az egyik lábával léphetett, mert a másik meg volt meredve a térdébe lőtt golyótól. Kegyetlen négyszögletű vörös képe volt, a mit nagyon jól kellett látnom, mert az egyik kezében tartott egy nagy trombita végű puskát, a másik kezében pedig az égő kanóczot, s azt egyre fútta, hogy el ne aludjék.

Alkalmasint az vette el a szeme világát annyira, hogy nem vett hamarább észre, mint mikor a puskája vége megütötte a mellemet, akkor kiáltott rám mérges rekedt hangon: — Kto tam? Ki vagy? Én a leány utasítása szerint azt mondtam rá: — Egy az Isten!

Mit tehettem egyebet? Nekem a hajam szálai borzadtak fel e dolgok hallatára, s most vettem csak észre, hogy micsoda kelepczébe jutottam. Az én Marinkám apja socinianus eretnek. Még azoknak is a rabbinusa.

Koraszülöttek

S ez most engem proselytájává akar tenni. Lengyelországban nagyon el volt terjedve Blandrata vallása s a kemény üldöztetés miatt a hívei csak titokban terjeszthették a hitüket. A vén lengyel kastélya volt egyik tanyájuk, a hol az áttérőket elfogadták. Mikor aztán már azt hitte, hogy jól felvilágosított, maga a fej nem nyílik felálló állapotban elővett egy vastag könyvet, s azt mondta, hogy no már most tegyem rá a kezemet, s mondjam utána az esküt.

Meg voltam szorítva. Ha nem esküszöm, akkor meg kell vallanom, hogy a leányáért jöttem ide. Akkor ott a puska a háta mögött, azzal egyszerre a mennyországba expediál. Ha pedig esküszöm, akkor a pokolba jutok.

UTOLSÓ FEJEZET.

Mit válaszszak? A mennyországba egyenesen, tüstént, extrapostán, vagy a pokolba kerülővel, nagy állomásokkal, szép csendesen? Fiatal voltam még, sajnáltam a szép kondor haju fejemet, választottam az utolsót. Ettől fogva mindennapos voltam az öreg lengyel házánál, a hol éjszakánkint összegyültek a socziniánusok.

Orvos válaszol: oldal

A mint aztán a prédikáczióra került a sor, engem kiküldtek előörsnek, hogy a meglepetés ellen őrködjem. A mi nekem nagyon kedvemre volt; mert az alatt, a míg a prédikáczió tartott, én bizony nem álltam oda a kapufélfát támogatni, hanem felmásztam a nagy diófára, a mi a kedvesem ablaka alatt volt s arról szépen bementem az ablakon, átvenni az osculum charitatist.

Éjszakára most már az öreg rendesen rázárta az ajtót a leányára, azt gondolta, hogy ezzel egészen biztosította magát. A míg a bölcsek oda alant az istenség egységenek dogmáját feszegették, az alatt mi bolondok odafönn a két ember szívegységének dogmáját tökéletesítettük, biztosak levén a felől, hogy a míg a concio tart, az öreg onnan ki nem jön.

Egyszer aztán különösen megszaporodott a gyülekezetünk. Egy csoport magyar vitéz jött ki Krakkóból, a kik szintén socziniánus vallásuak voltak.

KELIQÜIAE PETENYIANAE

Az öreg nagy örömmel fogadta őket, kivált miután megtudta az elbeszélésükből, hogy ő náluk Erdélyben már egész bevett vallás a soczinianusoké, a fejedelem maga is ezt a hitet vallja. Ha ő lenne a lengyel király, a lengyel eretnekeket sem üldöznék többé; minden templomot a soczinianusoknak adna. Mikor ezt a hírt megvittem a tábornokomnak, az a sátora tetejéig ugrott mérgében. Azt mondta, hogy az mégis borzasztó, a hogy ezek a magyarok értenek a korteskedéshez! Ha megnyerik a lengyel socziniánusokat, soha senki se veri ki őket Lengyelországból.

Szerencsére volt egy lényeges véleménykülönbség a magyarok és a lengyelek schismájában. De előre kell bocsátanom azt, hogy egy idő óta az öreg lengyel mintha gyanut fogott volna ellenem, nem küldött ki maga a fej nem nyílik felálló állapotban előörsöt állni, a míg a prédikáczió maga a fej nem nyílik felálló állapotban, hanem érdemesnek talált, hogy én is részt vegyek a vitatkozásban, s így jöttem tudomására azoknak, a miket elmondandó vagyok.

A véleménykülömbség a magyarok és a lengyelek között a mi urunk Megváltónk isteni természete körül forgott. A ha a péniszét megcsípi a kezével socziniánusok azt allegálták, hogy a Krisztus, bárha nem Isten is ugyan, mert csak «egy az Isten», de azért Istennek a fia, ki érettünk, bűnös emberekért vérét kiontotta.

Ennek emlékére nekünk kötelességünk, valahányszor összegyülünk, kegyeletes áhitatunkat, boritalnak alakjában kifejezni. Aztán olyan nagy volt a magyar uraknak az áhítatuk, hogy mikor az öreg lengyel egy átalagot felhozott a pinczéjéből, s azt körül bocsátotta, hát mire az a gyülekezet kezéből ő hozzá visszakerült, már akkor semmi sem volt benne. Láttam az arczáról, valahányszor az üres csobolyót megrázta s tapasztalá, hogy nem kotyog, mint harapózott benne mind mélyebben a hæresis.

Eleinte csak azt vitatta, hogy minek az a sűrű visszaemlékezés a Krisztus kiontott vérére? Elég volna csak minden vasárnap, vagy csak minden sátoros ünnepen; de a magyarok ráolvasták a bibliából, hogy «átkozott az, a ki a napok között külömbséget teszen».

Ekkor aztán az öreg magát a dogmát támadta meg. Tartott egy kemény prédikácziót, melyben azt állítá fel, hogy Krisztus nem volt Isten fia, hanem csak ember fia és maga is csak ember. Erre a magyarok azt mondták, hogy igen, de derék ember fia volt, és maga is jó ember, még így is megérdemli, hogy kiontott vérének emlékére boritalnak symboluma alatt kegyesen áldozzunk.

S egy átalag megint odalett. Az öreg egyre fanatikusabb üldözője kezdett lenni az én mennybeli Üdvözítőmnek.

Osztályozás

A következő gyülekezetben már arról prédikált, hogy Krisztus nem is volt jó ember, még csak nem is olyan ember, a kit valamiért kell maga a fej nem nyílik felálló állapotban, mert először is zsidó volt, másodszor meg azt hirdette, hogy adót kell fizetni, s annálfogva megérdemlette, hogy kivégezzék. De a magyar urakat még ez sem tántorította el. Azt mondták, hogy: no, ha ilyen rossz ember volt a Krisztus, akkor meg már épen kötelességünk, hogy kiontsuk a vérét és megigyuk boritalnak alakjában!

Mondjad tovább, édes fiam! Hugó aztán folytathatá vallomását. Ekkor végtére a vén lengyel nemes próféta, az utolsó átalag legnagyobb pénisz a földön után azt mondá a gyülekezetnek, hogy a legközelebbi kegyes összejövetel alkalmával arról fog nekik prédikálni, hogy Krisztus voltaképen nem is volt a világon soha: az egészet a papok gondolták ki. Ezzel aztán gyökeresen vége lesz vetve a magyar urak nagy áhitatosságának.

Mi a teendő, ha a fej nem nyílik jól. Miért nem nyitja meg a fiú a fejét: mit kell tennie

Hogy lettem volna képes ily elvetemedettségre? Sőt inkább egy nagyon istenfélő gondolatom támadt, melynek végrehajtására összebeszéltem a diófán keresztül az én szerelmesemmel, a szép Marinkával, a ki egy idő óta a legszigorúbb zár alatt tartatott az atyja által. Tervünk az volt, hogy majd mikor az eretnekek gyűlése együtt lesz, én, az alatt az ürügy alatt, hogy a ház táját körülczirkálom, egy nagy darab égő taplót beledugok a juhakol nádtetejébe s aztán, mikor amaz istenkáromló szónoklat nekiindul, azt egyszerre félbeszakítja a nagy tüzi lárma, erre mindenki szétszalad, a zavar általános lesz, a kastélyból mindent kihordanak az udvarra, nehogy odaégjen; az istállóból kihajtják a lovakat, a kisasszonyokra senki sem ügyel.

Ekkor az én Marinkám a felügyelésre hagyott ősi drágaságokból, ékszerekből összepakol annyit, a mennyi egy átalvető iszákba belefér; én elfogok egy pár bitangjába eresztett paripát, s azokra felkapva, ketten együtt a nagy tüziveszedelem alatt észrevétlenül elnyargalunk, haza az én táboromba s ott élünk aztán kegyesen, mint férj és feleség. Édes fiam, a gyujtogatásért meg fogsz égettetni, a leányrablásért fizetsz tíz tinót s a rablásért karóba fogsz huzatni. Most folytasd tovább. Engem meglestek, tetten kaptak, deresre húztak s addig kenegettek a mogyorófával, míg kivallottam, hogy ki vagyok?

Akkor aztán a vén lengyel fel akart huzatni a kútgémre, hanem egy jámbor magyar úr megszánt; azt mondta, kár volna a bőrömet így elvesztegetni, ő megvesz rabszolgának.

A vén nemes aztán megalkudott vele s eladott neki tizenhat lengyel garasért. A magyar úr aztán elvitt magával Krakkóba, a hol a fejedelme táborozott.

Itt nem lett volna valami rossz dolgom, csak épen hogyan lehet egy második erekciót készíteni nem szerettem, hogy minden borsot velem törettek, a mit a magyar sereg elfogyasztott, pedig az iszonyú borsosan szeret mindent. A két szemem mindig veres volt a borstól s oz orrom akkorára dagadt már, mint egy ugorka. Egyéb panaszom nem lehet a gazdámra, csak az, hogy azt követelte tőlem, hogy azt mind megegyem, a mit nekem kiád részül: «nekem ne panaszkodjál, hogy nincs mit enned, ha én vagyok a gazdád!

Mikor aztán már nem tudtam többet enni, akkor megfogta a két vállamat s elkezdett, mint a tele zsákot, a mibe már nem akar több beleférni, odazötyögtetni a padhoz, mig csak belém nem rázott minden enni valót, a mit ott hagytam a tálamon.

Igazán mondom, a hideg is lelt már féltemben, mikor az ebéd ideje következett, s megláttam azt az iszonyú nagy kanalat, a mi két akkora volt, mint a szám. Nem tetszik hinni, hogy ez a legnagyobb tortura a világon, mikor maga a fej nem nyílik felálló állapotban embert tömik.

Eleget sóhajtottam, hogy bár csak kiszabadítana valami ebből a nehéz állapotomból; de csak akkor vettem észre, hogy micsoda bolondul rászedtem magamat.

Nincs kihez imádkoznom többé. Mert ha mohamedán vallásra tértem volna, most ott volna Mohamed próféta, imádkozhatnám ahhoz; ha zsidóvá lettem volna, híhatnám segítségül Ábrahámot, szent Dávidot, vagy a négy arkangyalt; de most nincs a kihez czímezzem a legalázatosabb folyamodásomat.

Már pedig az ilyen czím nélkül az égnek eresztett fohászkodások csak arra valók, hogy azokat valami leskelődő rossz angyal útközben elkapja s akkép teljesítse, hogy ne legyen köszönet benne.

Én is addig imádkoztam azért, hogy bár csak kiszabadítana valaki ebből a keserves magyar fogságomból, míg egyszer csak körülfogtak valamennyiünket, a tatárok. Az volt aztán a szép kiszabadulás! Elfelejti a deliquens, hogy ime Lengyelországban vagyunk, Krakkó alatt.

Csak nem potyognak oda az égből a tatárok! Hát úgy volt az, hogy a török császár ő felsége megharagudott érte, minek próbál az ő vazallusa, Rákóczy György erdélyi fejedelem a lengyel korona után áhitozni, s miután az nem hallgatott a szép szóra, megparancsolá a krimiai tatár khánnak, a kinek Ghirai volt a neve, hogy rohanjon rá kétszázezer lovassal hátulról a magyar seregre. Az szót fogadott s egy hajrá alatt elpusztította Erdélyt s körülfogta az erdélyi sereget Lengyelországban s foglyul ejtette valamennyit.

Így csakugyan lehettek tatárok Krakkó fejedelemségben. Mert így is én adtam meg annak leginkább az árát, a ki semmit se vétettem a török szultánnak. A tatárok, a mint elfogták az erdélyi sereget, ha az erekció romlik vezéreik legelébb is megosztoznak a drágaságokon, a miket a foglyoknál kaptak, az alvezérek megtartották maguknak a foglyoknak a paripáit, a köztatároknak eladták magukat a foglyokat, szépen, mint a hogy marhavásárban szokták, kiki annyit vett belőle, a mennyi pénze volt.

Lábfej fájdalom áttekintés Miért nem nyílik ki teljesen a fej felálló állapotban Mi a teendő, ha a fej nem nyílik jól.

A volt gazdám elkelt öt lengyel garason, én meg kilenczen, mert kihűlt pénisz jelei becsülték a széles vállaimat. Egy tatár vett meg mind a kettőnket; csunya, rücskös kis emberke, az igaz, hogy én nem adtam volna ő érte két garast. Az első dolga az volt, hogy levetkőztetett minket, s a saját jó ruháinkat megtartva magának, adott ránk helyettük mindenféle rongyot a magáéból.

Beszélni nem tudtunk egymással, hanem azért megértettük egymást. A tatár megtapogatta az ingeink szövetét: a magyar uré gyolcsból volt, az enyém meg csak olyan házivászon.

Ebből megtudta, hogy egyikünk nagy úr, másikunk szegény legény. A magyar úr aztán tízszer egymásután nyitotta föl a két markát, a mi annyit tesz, hogy «százat».

A tatár a fogait csattogtatta: a mi annyit tett, hogy nem elég! A magyar úr aztán még tízszer tárta szét a két markát. Erre a tatár odanyomta neki a markába a kötele végét, a mi maga a fej nem nyílik felálló állapotban tesz, hogy elég. Azután én rám következett a sor; nekem is odatartotta a tenyerében az aranyat. Hát én értem mennyit küldenek olyat hazulról?

Én a fejemet ráztam rá, a mi nálam annyit jelent, hogy olyan nincs. A bolond tatárnál azonban fejet rázni annyit tesz, mint helyben hagyni. Megörült neki. S csak tartogatta a tenyerét elém, hogy no hát mennyit? Én aztán nem tudtam neki máskép megmagyarázni a véleményemet, mint hogy a markába köptem. Ezt megértette. Az aranyat eltette; elővett egy ezüst pénzt, azt tartogatta elém. Arra is ráköptem. Akkor kivett egy nagy rézgarasost, hogy hát olyanból hányat adok magam helyett? Hogy azt sem voltam hajlandó igérgetni: utoljára elővette a tenyeremet s azon kezdte el magyarázni a számokat, a mikkel megengedné magát vesztegetni.

Én aztán végtére a hüvelykujjamat az összefogott öklöm mutató és középujja között kidugva, a legérthetőbben adám neki tudtára, hogy tőlem ne várjon semmit. Akkor aztán jót vert a hátamra a nogaikával. Engem a volt gazdámmal együtt az új gazdám egymáshoz pányvázva hajtott maga előtt. Keservesen jutott eszembe a szegény öreganyám, a ki mindig azt mondta, hogy a ki a Jézust legnagyobb péniszméretek káromlani, az még életében szamárrá változik.

Eszembe jutott ennek az igazsága, mikor delelőre a tatár gazda elém adta a száraz borsót, a mivel otthon a szamarak élnek: az volt az ebédem, vacsorám. Bezzeg nem tömte ez belém kanálnyéllel a fenmaradt ételt, mint a magyar gazdám. De még jobban meggyőződtem öreganyám szavainak igazsága felől, mikor ötödnapra a volt magyar gazdám elkezdett panaszkodni, hogy neki a lábai már feltörtek a gyaloglásban, nem tud tovább menni.